Álom hósapkában

 Több mint fél éves szervezés előzte meg az utat, amelynek a közvetlen célja Nepál, a Mount Everest

alaptábora. Négyen alkottuk a csapatot, mindannyian jártunk négyezres csúcsokon, de ez egészen

más, sokkal nagyobb kihívást jelentett mindenkinek. Csapatunk egyik tagja már volt ott, így volt

információnk a tervezéshez.

2013. október 16-án reggel indultunk Ferihegyről. Frankfurtból Delhibe, majd onnan a 60-as évek

itthoni állapotát idéző katmandui reptérre érkezett a gépünk. Estére értünk oda, a „taxi”, egy apró

Maruti –Suzuki, végigbukdácsolt a kátyúkon keresztül a város belső negyedében, a Thamelben lévő

panzióig. Sejtettük, a kulturális sokkhatás nem marad el, de ezt másnapra hagytuk.

Vallási ünnep alatt érkeztünk Katmanduba, így kapva az alkalmon meglátogattuk Szvajambunath-ot,

ezt a buddhista zarándokhelyet, ahol ezrek zarándokoltak a sztúpához és Buddhához, rituális

szertartásokat követve. Áldozati rizsszórás, füstölőégetés, arcfestés, imamalom pörgetés és ezer más,

számunkra ismeretlen fogalom kelt itt életre a szemünk előtt. Az itt élő majompopulációt is

zavarhatta a tömeg, mert egyik társunkat váratlanul meg is támadta az egyikük. Szerencsére nem

történt komolyabb baj, így áttaxiztunk a világörökség részét képező régi királyi palota épület

együtteséhez. Mesekönyvbe illő környezet, bár úgy éreztem nálunk más a műemlékvédelem

filozófiája.


Negyednap reggelre a katmandui belföldi reptér kicsit kaotikus várójában ért minket, ahonnan egy

rövid fel és leszállásra tervezett géppel jutottunk el Luklába, ahol a világ legextrémebb

leszállópályáján landoltunk a zseniális pilóták segítségével. Lukla 2840 m magasan van a tengerszint

felett, Európában ilyen magasan már nincsenek falvak. Itt Lukla a kiindulási pont, a lakott települések

egész sorát érintve fogunk eljutni majd az utolsó lakott helységig a hegy lábához. Az első napon, a

leszállás után tovább indultunk hátizsákjainkat megpakolva, a tervek szerint Pakhdingig. Olyan jól

haladtunk, hogy tovább mentünk Monjoba, majd a Sagarmatha Nemzeti Park bejáratánál befizettük a

belépési díjat és egészen Jorsaleig jutottunk. Egy szívesen invitáló helybéli fogadójában éjszakáztunk.



Vacsorára a már ismert tésztás ételt ettük, kerülvén a húsos ételeket. Reggel megállapítottuk, hogy a

pehelyzsákok még igen nagy szolgálatot fognak nekünk tenni.


Namche Bazaar a Solokhumbu völgy központi települése, régen is itt voltak a nagy vásárok, Tibetből

ide érkeztek a jakkaravánok, tele áruval. Óriási volt a cserekereskedelem, itt cseréltek gazdát a

térségben készített termékek. A völgyből Namcheig ma is lovakkal és jakokkal érkeznek a

felszerelések és az áruk, innen fel már csak jakok viszik tovább a terheket, a lovak tüdeje nem bírná a

fenti hideg levegőt. Namche-ből másnap aklimatizációs túrára indultunk Kumjungba és Kundéba.

Mindkét helység a fejlődését Edmund Hillarynek köszönheti, aki társával Tenzing Norgay-al először

hódította meg az Everestet. Hillary szinte egész életében az itt él ők sorsán segített, iskolát, kórházat,

repteret és ezer más dolgot keltett itt életre.



Reggel elindultunk felfelé az óriási hegyek határolta hölgyben, bízva, hogy bírni fogjuk erővel, hittel,

tüdővel. Tengboche volt a napi cél, ez az ősi kolostoráról ismert, 3860m magasan fekvő település.

Még aznap délután és másnap kora hajnalban is elmentünk a szerzetesek szertartására. Izgalmas volt

látni élőben, amit eddig csak filmeken láttunk. A reggeli szertartás után elindultunk Dingboche felé,

ahol terveink szerint felgyalogolunk életünk első 5000 m feletti csúcsára. A magasság egyre jobban

éreztette hatását, de nem akadályozott meg bennünket a Nangkar Tsang csúcsának elérésében.





A ritka levegő nagyobb erőfeszítésre kényszeríti az embert, ilyenkor az akaraterő vizsgázik.



Másnap elindultunk Dughla felé. Közeledve a 4620m magasan fekvő fogadóhoz, megpillantottuk a

Khumbu gleccser alsó végét. Miután elhagytuk a völgy felső bejáratánál lévő emlékműveket, amiket

az itt eltűnt hegymászók emlékére emeltek, átkeltünk a folyón. Dughla település csak egy fogadó

komplexumból áll, sokan csak egy teát isznak és mennek tovább. Mi itt szálltunk meg, nekünk nem

volt sietős az utunk. Éjszaka már mínusz 10-15 fokra hűlt a levegő. Lobuche települését, ami már

4910 m magasan fekszik, viszonylag jó tempóban értük el, de itt már a nappali hőmérséklet is

alacsonyabb volt, mint a lenti régiókban. A szobákat sehol nem fűtik, erre itt nincs lehetőség, de a

hálózsákjaink megvédtek minket az éjszakai dermesztő fagytól. Reggelre a víz csonttá fagyott a

palackban.

Gorak Shep neve egyet jelent a kényelmet nyújtó fogadók utolsó lehetőségével. Innentől kezdve már

a természet az úr, nincs tovább civilizáció. Az Everest alaptábora jelenti a következő állomást, de itt

csak a tavaszi és őszi szezonban van élet. Gorak Shepből vezet fel az út az 5550 m magas Kala

Patharra, ahonnan egyáltalában rálátni a „Föld Istenasszonya” csúcsára. Itt láttuk meg mi is sok idő

után a Sagharmatha vagy Csomolungma, avagy Mount Everest csúcsát. Sokszor elképzeltem a

látványt, de az emberi képzelet igen hitvány a valósághoz képest. A fagyasztóan hideg szél azonban

nem kedvezett a bámészkodásnak, hamar búcsút intettünk a látványnak. Éreztük azért, hogy valami

nagy dolog végére értünk.




Másnap egyedül vágtam neki az alaptábor felé vezető útnak, a többiek nem akartak tovább ebben a

magasságban maradni, elindultak lefelé. Jó pár óra eltelt, mire elértem az alaptábort, ahol a

zászlókon és az emlékművön kívül most nem volt senki. Hálát adva és megköszönve a Jóistennek a

segítséget, elindultam visszafelé. Egy kőhullásos szakaszt követően reméltem, hogy ma találkozom a

többiekkel Lobuchéban. Bizony már vártak, mindenki jól volt. Sajnos rossz híreket kaptunk az

időjárásról így az eredeti tervben szereplő Gokyo csúcs elérését töröltük.

Két nap múlva Namchéba voltunk, majd egy hétig Luklában rekedtünk a rossz idő miatt. Négy napig

repülő sem járt, majd a feltorlódott expedíciók és utasok elszállítása következett. Egy hét után

lejutottunk Katmanduba, ahol 25 fokos meleg várt minket. A hatalmas és szövevényes bazár aztán

kiürítette a pénztárcáinkat, de nem bántuk, mert csodaszép dolgok kerültek a zsákok mélyére.

Huszonöt nap távollét után érkeztünk haza, jóleső érzéssel, mert a hósipkás álmom valóra vált és

újból itthon vagyok a családommal, barátaimmal, akik elnézőek a folyamatos álmodozásaimmal

szemben Köszönöm Nekik.



Budapest, 2013. november 27.



Rovó András