Álom hósapkában
2014. április 02.
Több mint fél éves szervezés előzte meg az utat, amelynek a közvetlen célja Nepál, a Mount Everest
alaptábora. Négyen alkottuk a csapatot, mindannyian jártunk négyezres csúcsokon, de ez egészen
más, sokkal nagyobb kihívást jelentett mindenkinek. Csapatunk egyik tagja már volt ott, így volt
információnk a tervezéshez.
2013. október 16-án reggel indultunk Ferihegyről. Frankfurtból Delhibe, majd onnan a 60-as évek
itthoni állapotát idéző katmandui reptérre érkezett a gépünk. Estére értünk oda, a „taxi”, egy apró
Maruti –Suzuki, végigbukdácsolt a kátyúkon keresztül a város belső negyedében, a Thamelben lévő
panzióig. Sejtettük, a kulturális sokkhatás nem marad el, de ezt másnapra hagytuk.
Vallási ünnep alatt érkeztünk Katmanduba, így kapva az alkalmon meglátogattuk Szvajambunath-ot,
ezt a buddhista zarándokhelyet, ahol ezrek zarándokoltak a sztúpához és Buddhához, rituális
szertartásokat követve. Áldozati rizsszórás, füstölőégetés, arcfestés, imamalom pörgetés és ezer más,
számunkra ismeretlen fogalom kelt itt életre a szemünk előtt. Az itt élő majompopulációt is
zavarhatta a tömeg, mert egyik társunkat váratlanul meg is támadta az egyikük. Szerencsére nem
történt komolyabb baj, így áttaxiztunk a világörökség részét képező régi királyi palota épület
együtteséhez. Mesekönyvbe illő környezet, bár úgy éreztem nálunk más a műemlékvédelem
filozófiája.
Negyednap reggelre a katmandui belföldi reptér kicsit kaotikus várójában ért minket, ahonnan egy
rövid fel és leszállásra tervezett géppel jutottunk el Luklába, ahol a világ legextrémebb
leszállópályáján landoltunk a zseniális pilóták segítségével. Lukla 2840 m magasan van a tengerszint
felett, Európában ilyen magasan már nincsenek falvak. Itt Lukla a kiindulási pont, a lakott települések
egész sorát érintve fogunk eljutni majd az utolsó lakott helységig a hegy lábához. Az első napon, a
leszállás után tovább indultunk hátizsákjainkat megpakolva, a tervek szerint Pakhdingig. Olyan jól
haladtunk, hogy tovább mentünk Monjoba, majd a Sagarmatha Nemzeti Park bejáratánál befizettük a
belépési díjat és egészen Jorsaleig jutottunk. Egy szívesen invitáló helybéli fogadójában éjszakáztunk.
Vacsorára a már ismert tésztás ételt ettük, kerülvén a húsos ételeket. Reggel megállapítottuk, hogy a
pehelyzsákok még igen nagy szolgálatot fognak nekünk tenni.
Namche Bazaar a Solokhumbu völgy központi települése, régen is itt voltak a nagy vásárok, Tibetből
ide érkeztek a jakkaravánok, tele áruval. Óriási volt a cserekereskedelem, itt cseréltek gazdát a
térségben készített termékek. A völgyből Namcheig ma is lovakkal és jakokkal érkeznek a
felszerelések és az áruk, innen fel már csak jakok viszik tovább a terheket, a lovak tüdeje nem bírná a
fenti hideg levegőt. Namche-ből másnap aklimatizációs túrára indultunk Kumjungba és Kundéba.
Mindkét helység a fejlődését Edmund Hillarynek köszönheti, aki társával Tenzing Norgay-al először
hódította meg az Everestet. Hillary szinte egész életében az itt él ők sorsán segített, iskolát, kórházat,
repteret és ezer más dolgot keltett itt életre.
Reggel elindultunk felfelé az óriási hegyek határolta hölgyben, bízva, hogy bírni fogjuk erővel, hittel,
tüdővel. Tengboche volt a napi cél, ez az ősi kolostoráról ismert, 3860m magasan fekvő település.
Még aznap délután és másnap kora hajnalban is elmentünk a szerzetesek szertartására. Izgalmas volt
látni élőben, amit eddig csak filmeken láttunk. A reggeli szertartás után elindultunk Dingboche felé,
ahol terveink szerint felgyalogolunk életünk első 5000 m feletti csúcsára. A magasság egyre jobban
éreztette hatását, de nem akadályozott meg bennünket a Nangkar Tsang csúcsának elérésében.
A ritka levegő nagyobb erőfeszítésre kényszeríti az embert, ilyenkor az akaraterő vizsgázik.
Másnap elindultunk Dughla felé. Közeledve a 4620m magasan fekvő fogadóhoz, megpillantottuk a
Khumbu gleccser alsó végét. Miután elhagytuk a völgy felső bejáratánál lévő emlékműveket, amiket
az itt eltűnt hegymászók emlékére emeltek, átkeltünk a folyón. Dughla település csak egy fogadó
komplexumból áll, sokan csak egy teát isznak és mennek tovább. Mi itt szálltunk meg, nekünk nem
volt sietős az utunk. Éjszaka már mínusz 10-15 fokra hűlt a levegő. Lobuche települését, ami már
4910 m magasan fekszik, viszonylag jó tempóban értük el, de itt már a nappali hőmérséklet is
alacsonyabb volt, mint a lenti régiókban. A szobákat sehol nem fűtik, erre itt nincs lehetőség, de a
hálózsákjaink megvédtek minket az éjszakai dermesztő fagytól. Reggelre a víz csonttá fagyott a
palackban.
Gorak Shep neve egyet jelent a kényelmet nyújtó fogadók utolsó lehetőségével. Innentől kezdve már
a természet az úr, nincs tovább civilizáció. Az Everest alaptábora jelenti a következő állomást, de itt
csak a tavaszi és őszi szezonban van élet. Gorak Shepből vezet fel az út az 5550 m magas Kala
Patharra, ahonnan egyáltalában rálátni a „Föld Istenasszonya” csúcsára. Itt láttuk meg mi is sok idő
után a Sagharmatha vagy Csomolungma, avagy Mount Everest csúcsát. Sokszor elképzeltem a
látványt, de az emberi képzelet igen hitvány a valósághoz képest. A fagyasztóan hideg szél azonban
nem kedvezett a bámészkodásnak, hamar búcsút intettünk a látványnak. Éreztük azért, hogy valami
nagy dolog végére értünk.
Másnap egyedül vágtam neki az alaptábor felé vezető útnak, a többiek nem akartak tovább ebben a
magasságban maradni, elindultak lefelé. Jó pár óra eltelt, mire elértem az alaptábort, ahol a
zászlókon és az emlékművön kívül most nem volt senki. Hálát adva és megköszönve a Jóistennek a
segítséget, elindultam visszafelé. Egy kőhullásos szakaszt követően reméltem, hogy ma találkozom a
többiekkel Lobuchéban. Bizony már vártak, mindenki jól volt. Sajnos rossz híreket kaptunk az
időjárásról így az eredeti tervben szereplő Gokyo csúcs elérését töröltük.
Két nap múlva Namchéba voltunk, majd egy hétig Luklában rekedtünk a rossz idő miatt. Négy napig
repülő sem járt, majd a feltorlódott expedíciók és utasok elszállítása következett. Egy hét után
lejutottunk Katmanduba, ahol 25 fokos meleg várt minket. A hatalmas és szövevényes bazár aztán
kiürítette a pénztárcáinkat, de nem bántuk, mert csodaszép dolgok kerültek a zsákok mélyére.
Huszonöt nap távollét után érkeztünk haza, jóleső érzéssel, mert a hósipkás álmom valóra vált és
újból itthon vagyok a családommal, barátaimmal, akik elnézőek a folyamatos álmodozásaimmal
szemben Köszönöm Nekik.
Budapest, 2013. november 27.
Rovó András